Jelige 56.

Te miként tekintesz a kihívásokra és a megoldásra váró feladatokra, valamint életed kisebb-nagyobb döntéseire? Kézben tartod, vagy engeded kifolyni a kezedből a dolgokat, esetleg olyan erősen szorítod őket, hogy ezzel kárt teszel bennük? Bizony nem is olyan egyszerű megtalálni az arany középutat, és jól kormányozni életünk hajóját, éppen ezért elkél a segítség, sőt akkor járunk a legjobban, ha a kormánykereket átadjuk Istennek, ugyanakkor nem bújunk el a viharok elől, vagy vonulunk le pihenni a kényelmes kabinba, hanem mindvégig a fedélzeten maradva aktívan szolgálunk hajónk kapitánya mellett.

szöveg: Szőnyi Lídia

Életünk során számos megoldandó problémával, kihívással kell szembenéznünk. Minden életszakaszban más-más megoldásra váró feladat tornyosul elénk, melyeket időnként szinte leküzdhetetlen akadálynak látunk. Ugyanakkor, utólag rátekintve ezekre a nehézségekre, rájövünk, kár volt annyit idegeskedni és emészteni magunkat, hiszen olykor könnyedén, máskor kissé nehezebben, de legyőztük az akadályt, sőt ha éppen kudarcot vallottunk is, a világ nem dőlt össze, minden haladt tovább a maga útján, mi pedig tapasztaltabban és megerősödve vághattunk neki az újabb megmérettetéseknek.
A stresszre gyakran úgy gondolunk, mint amit nagy ívben el kell kerülni, pedig bizonyos mértékű stresszre szükségünk van, hogy motiváljon bennünket a feladataink végrehajtásában, illetve a céljaink elérésében. Mindazonáltal lényeges, hogy a minket érő stresszhelyzeteket bejósolhatónak és befolyásolhatónak értékeljük, vagyis higgyünk abban, hogy képesek vagyunk kontrollálni életünk eseményeit. Amennyiben úgy ítéljük meg, hogy az irányítás a mi kezünkben van, akkor nagyobb biztonságban fogjuk érezni magunkat, és képesek leszünk aktívan, illetve hittel-reménnyel belevágni a nehézségek legyűrésébe. Ha azonban úgy látjuk, hogy semmi ráhatásunk nincs az életünk eseményeire, akkor passzívan, illetve tehetetlenül fogunk reagálni, s nem leszünk képesek kimászni a gödörből,
a probléma pedig megoldatlan marad. Az, hogy milyen aktívan küzdünk a minket körülvevő gondokkal, illetve mennyire könnyen adjuk fel a küzdelmet, egyénenként különböző lehet. A kutatások, illetve
a tapasztalat azt mutatja, hogy a kora gyermekkori élményeink meghatározó szerepet játszanak ebben. Amennyiben babaként azt tapasztaltuk meg, hogy a világ biztonságos, s mi befolyással bírunk a környezetünkre (vagyis anyukánk vagy apukánk odajött és megvigasztalt bennünket, amikor sírtunk, megetetett, amikor éhesek voltunk, megitatott, amikor szomjasak voltunk, magához ölelt és időt töltött velünk, amikor érintésre, illetve társaságra vágytunk), felnőttként könnyebben megküzdünk mindazokkal a nehézségekkel, amelyeket az élet elénk hoz. Természetesen a későbbi időszak is hatással van arra, hogy mennyire tudunk megbirkózni a nehéz helyzetekkel. Azok az emberek, akik bántalmazó, elhanyagoló, kiszámíthatatlan vagy rossz családi légkörben nőttek fel, gyakrabban reagálnak passzív, elkerülő, reményvesztett attitűddel a problémák esetén. Természetesen az sem utolsó szempont, hogy megtanultuk-e, miként kell célokat kitűzni magunk elé és küzdeni az álmainkért. A céltudatos emberek ugyanis jóval könnyebben úrrá lesznek a nehézségeken, mint azok, akik úgy érzik, nincsen lényegi befolyásuk az életük alakulására.
Manapság, sajnos, számos fiatal küzd azzal, hogy képtelen kezébe venni élete kormánykerekét, ezért inkább bele sem kezd az önálló életbe, hanem mindenféle motiváció és céltudatosság nélkül éli az életét, s nem vállal felelősséget a saját sorsáért.

Jó mérce tehát, ha feltesszük magunknak a kérdést: vannak-e céljaink és mit teszünk ezek megvalósításáért? Kiváló módszer az is, ha megvizsgáljuk, hogy mekkora rend uralkodik az otthonunkban, az iskolatáskánkban, a munkahelyi fiókunkban, vagy akár a számítógépünk mappái között. A rendhez való viszonyunk, illetve az, hogy mennyire tudjuk rendben tartani a környezetünket, nagyon hűen tükrözi lelkiállapotunkat. Az értelmes, nem csupán céltalan, formai rend ugyanis annak a bizonyítéka, hogy tisztában vagyunk az életünk értelmével, illetve a céljainkkal, és azok megvalósítási módjával is. A minket körülvevő káosz, zűrzavar pedig arra utal, hogy a dolgok valamiképp kicsúsztak a kezeink közül, esetleg valamilyen váltásban vagyunk, talán új életszakaszba lépünk, s még nem takarítottuk el a régi holmikat, hogy az újak a helyükre kerülhessenek. Mindazonáltal a túlzott, merev, formális rend is hasonló problémákat tükröz, ugyanis gyakran épp a bizonytalanságunkat, a bűntudatunkat vagy a kételyeinket igyekszünk a kényszeres, tökéletesen csillogó renddel ellensúlyozni. Ez a fajta rend amellett nem szolgálja céljainkat, sőt inkább megnehezíti a feladataink elvégzését.
Azok, akik mindenáron és túlontúl mereven ragaszkodnak ahhoz, hogy az ő kezükben legyen az irányítás, és görcsösen küzdenek azért, hogy mindig tökéletes végeredményt érjenek el, általában nem jutnak egyről a kettőre. Pont a lényeg csúszik ki a kezük közül, mivel annyi időt és energiát pazarolnak a tökéletesség hajszolására, hogy az a feladatvégzés rovására megy. A fontos dolgokra már nem is igazán marad idejük, állandóan kicsúsznak a határidőkből; annyira félnek a kudarctól, hogy folyton halogatják a munka befejezését vagy egy-egy fontos döntés meghozatalát. A túlkontrolláló emberek rugalmatlansága és maximalizmusa általában a kapcsolataikra is kihatással van. A munkahelyen képtelenek beilleszkedni, mivel nem tudnak csapatban dolgozni, hiszen senki nem tud olyan tökéletes színvonalú munkát végezni, ami az ő perfekcionista igényeiknek megfelelne. Emiatt folyton kritizálják a többieket, bűntudatot keltenek bennük, vagy éppen lekezelik őket. Ez a hozzáállás a párkapcsolatban sem vezet sikerre. A másik folytonos ellenőrizgetése, hibáztatása, lekicsinylése rombolja a kapcsolatot. Gyakran megfigyelhetjük, hogy a túlkontrolláló emberek mindig túlterheltek, fáradtak, hiszen minden munkát ők végeznek el, mivel a másik úgysem tudná olyan hibátlanul és tökéletesen megcsinálni, ahogyan ők. S nemcsak kizárják a társukat a munkamegosztásból, hanem lelkiismeret-furdalást és bűntudatot is keltenek benne, mivel gyakran hangoztatják, hogy minden teher egyedül az ő vállukat nyomja.
Érdemes tehát megtalálni az arany középutat: amikor is kézben tartjuk a dolgainkat és felelősséget vállalunk értük, de ez nem válik görcsös, rugalmatlan, kontrollmániás viselkedéssé.
A „kézben tartjuk dolgainkat” kifejezés természetesen nem jelenti azt, hogy csupán a saját erőnkben, tudásunkban, képességeinkben, illetve terveinkben kellene bíznunk, hiszen tudjuk, hogy az emberi erő, ész, illetve tudomány véges és megbízhatatlan. „Bízd az Úrra dolgaidat, akkor teljesülnek szándékaid.” (Péld 16:3) Az emberi értelem tervezget, de a valódi megoldások Istennél vannak. „Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” (Zsolt 121:1) Ő az, aki célt ad az életünknek, és ő az, aki erőt ad ahhoz, hogy ezeket véghez is vigyük. Ezért nem kell mereven ragasz-
kodnunk az elképzeléseinkhez, kontrollálni minden lépésünket és görcsösen küzdenünk, hiszen van Valaki, akivel megoszthatjuk a terheinket. Ez azonban nem ad felmentést az alól, hogy mi vagyunk
a felelősek az életünkért és a sorsunkért. Ennek a felelősségét nem ruházhatjuk át a szüleinkre, a házastársunkra vagy Istenre. A döntés a mi kezünkben van: céltudatos, hatékony emberek leszünk, vagy reményvesztetten, passzívan, mindig másokra várva vagy másokat hibáztatva éljük le az életünket? A céltudatos élethez elengedhetetlen, hogy helyes önértékelésünk és identitásunk legyen, hogy hatékonyan irányítsuk az életünket, s nap mint nap megcselekedjük Isten akaratát, és az ő tökéletes tervében járjunk.