Túléltem! 🙂 Nemrég tértem vissza Angliából (Walesből), az XCC négy napos extrém jellempróbáról, amin keresztül lehetőségem nyílt mindenféle technikai kütyü és komfort eszköz nélkül, kiszakadva a hétköznapokból, különleges körülmények között Istenre támaszkodni, figyelni Rá és tanulni Róla, Tőle.
szöveg: Rédl Ádám
Nehéz erről röviden beszámolni. Hosszan pedig nem szabad. Nagyon kemény, embert próbáló feladatokban vettünk részt. Az XCC négy mottója: hit, testvériség, kaland, igazság. Ezt mind a gyakorlatban tapasztaltuk. Igencsak komoly fizikai megterheléseken mentünk keresztül, melyeknek sosem látszott a vége. Se óránk, se telefonunk nem volt, csak mentünk előre. A szervezők különböző állomásokon gondoskodtak a lelki üzenetről, de nem a klasszikus gyülekezeti formában, hanem saját életük egy-egy fekete foltját megrendítő erejű őszinteséggel felfedve előttünk, többször megmutatva Istenbe vetett bizalmuk gyümölcsét.
Ezután egy kérdéssel utunkra engedtek minket, tovább elmélkedve, beszélgetve, sokszor átimádkozva, de minden esetben saját magunkra, a közösségünkre átemelve a témát. Kijelenthetem, hogy mindannyian újragondoltuk, mi egy igazi férfi Istentől rendelt feladata, szerepe, kötelessége. Mindeközben a walesi időjárás nem egyszer lepett meg minket, nem könnyítve dolgunkat. Mintha a szervezők megrendelték volna, öt percenként a meteorológiai skála minden pontját érintettük, napsütésből a 80-100 km/h-s szélviharon át a hideg esőből az oldalról golyózáporként becsapódó jégesőn keresztül egészen a havazásig eljutottunk, mindezt fél órán belül. Kijelenthetem, hogy még sosem fáztam ennyire és ebben 4 napig semmi enyhülésre nem számíthattam.
Amikor egy veszélyes és fárasztó túra után a sötétben közölték, hogy megérkeztünk, de tudtuk, hogy nem húzódhatunk meleg szobába, hanem a fennsíkon kell sátrat vernünk és megpróbálni mínusz 5-6 fokban aludni, nagyon nem látszott a kiút. Az egésznek a lényege, hogy kikerüljünk a komfortzónánkból (hányszor használtam ezt a kifejezést, de most értettem meg igazán!) és megtapasztaljuk, hogy a határainkon túl csak az Istenre támaszkodhatunk.
A kihívások felépítése izgalmas volt. Amikor egy-egy feladatban elértük az ésszerűség határait, még közel nem ért véget a gyakorlat. Bőven a komfortzónán túllökve minket, amikor már őszintén feladtuk, hogy véget ér a gyakorlat, még egyet ráemelve láttuk meg a kiutat. Persze nem a vágyunk szerint, hiszen egy fárasztó nap után egy szeles fennsíkon fagyoskodni korántsem üdvös… Tudom, sokat hallunk sztorikat nélkülözésről, nehéz időkről, de nem hinném, hogy igazán értjük ezek jelentését. Rengeteg fogalmat átértékeltem magamban, legyen szó a hajléktalanokról, az ágyikómról, a csapból folyó meleg vízről, vagy egy forró levesről. Ez utóbbit a helyszínen porból próbáltuk reprodukálni, de esőben 80 km/h-s széllel egy picike jet flamen (nagyképű elnevezés), a langyos, ropogós tésztájú, nyers kínai leves is fenséges és lakoma volt számunkra. Viszonylag hamar felismertük, hogy a gőzölgő víz nem azt jelenti, hogy nemsokára felforr, hanem, hogy a hőmérséklete valamivel nulla fok fölött van és ez közel a maximálisan elérhető eredmény.
Kilenc magyar társammal a 109-es csapatba kerültem. Ezt a számot soha többé senki nem kaphatja meg a szervezőktől. A mostoha körülmények fantasztikusan összekovácsolták a társaságot. Nem vittem kesztyűt, gondoltam, kibírom, de a második napon két perc után nem tudtam behajlítani az ujjamat. Kértem kölcsön egy csapattársamtól, akinek kettő volt. Egy vastag síkesztyű és egy vékony vászon. A síkesztyűt adta, mert szerinte látszott, hogy nekem rosszabb a vérkeringésem. Ez fordítva is működött. Egy társunk a nap végére teljesen kidőlt. Elkértük a hátizsákját, és két tíz plusszos táskával indultam neki a 70 fokos emelkedőnek a korom sötétben, míg a többiek segítettek neki felvánszorogni… Elveszett az önzőség, nem volt “enyém-tiéd”. Mind egy célért mentünk, ahogyan a keresztény életben kellene. Az egyik feladatban egy folyóval kellett megküzdenünk. Életem legnehezebb és legfájdalmasabb harcai közé sorolom. A szenvedés metaforája testet öltött. Mindeközben a fájdalomtól észre sem vettük, de a szervezők körülöttünk folyamatosan imádkoztak értünk.
Most visszatértem a saját kis életem folyójába, ahogy te is gázolsz a tiédben. Itt kell helytállnunk és a mennyben szünet nélkül harsog az ima, hogy tudjuk teljesíteni a távot. Nem tudod, mi jön, nem látod hova lépsz, de Istenben bízol és lépsz. Ez a lényeg. Nincs kontroll, le kell nyomni a félelmet, szorongást, kényszert és menni kell. Lépésről lépésre. Ezt tanultam.
