Orbán Gáspár egyike annak a három budapesti fiatalnak, akik figyelve Isten vezetésére elkezdtek imádkozni: először csak hárman, majd egyre többen és többen, míg végül elindult a Felház, egy olyan ima és dicsőítő alkalom, ahol olyan fiatalok százai gyűlnek össze, akik találkozni szeretnének Istennel. Gáspár nevét sokan ismerik, de arról, hogy ki is Ő valójában, igen keveset hallunk, olvasunk. Ezért találkoztam vele a Felház irodájában, ahol a megtéréséről, a mindennapjairól beszélgettünk és arról, hogy milyenek ezek a mai fiatalok.
szöveg: Rédl Katalin • fotó: Sebestyén Gábor
– Ősszel bejelentettétek, hogy ezzel a szemeszterrel véget ér a Felház. Nagy most a felbolydulás, gondolom.
– Nagyon. Annyi alkalmat kezdtünk szervezni, hogy hirtelen nem is látom a végét. Pedig vége lesz. Még nem fejtettük ki a részleteket, de keressük Isten akaratát, hiszen ez egy összetett folyamat. Keveset szeretnénk mondani, de azt élesen: például, hogy vége van a Felháznak. Az érem másik oldala, hogy ebből több missziós szál is elindul, ugyanúgy, ahogyan már az alkalmak korai szakaszában kialakult egy mozgalom, ami most sokkal inkább előtérbe kerül és ez lesz, amiben a Felház tovább működik és kiteljesedik.
– Arról több helyen lehetett olvasni, hogy Afrikában, szolgálat közben, egy missziós úton találkoztál Istennel. Mivel talált el igazán?
– A legfontosabb Isten személyessége és az, hogy láttam, hogy másoknak valódi kapcsolata van Vele. Ez volt az első és mindent megkérdőjelező bizonyságom Róla. El kellett jutnom a felismerésre, hogy én nem vagyok megtérve. Egy Istentől távoli „vallásoskodásból” jöttem, és ezzel majdhogynem olyan messziről érkeztem, mintha a világból tértem volna meg. Ez a felismerés egy hosszabb folyamat volt, több hónapig tartott, viszont a végén, amikor újjászülettem, teljesen átformálódtam. Hogy ide eljussak, ahhoz látnom kellett az önkéntes társaimat, akikkel együtt szolgáltam Ugandában. Külföldi misszionáriusok voltak, akik személyes kapcsolatot ápoltak Istennel, valódi közösségük volt Vele. Ahogyan ők imádkoztak, dicsőítettek, viselkedtek és éltek, az egy idő után ráébresztett engem arra, hogy nekik van valamijük, ami nekem nincs. Így indult az utam négy évvel ezelőtt.
– Miben változott meg az életed?
– Mindenben. Körülbelül akkora a különbség, mint amekkora élet és halál között. Totális tévképzeteim voltak előtte Istenről, de Ő végül mindenből a legjobbat hozta ki. A zsidókhoz írt levélben írja Pál, hogy a törvény nem tesz tökéletessé, de jobb reménységre vezet. Tehát a törvény, ami megöl, mégis megtartó erővel bír, például a moralitásban. Mondok egy konkrét példát. Én ezt megtapasztaltam a házasság előtti szexuális tisztaság kapcsán, ami már megtérésem előtt is fontos volt, ez pedig többek között megóvott a pornográfiától, és az attól való függőségtől, ami generációnk életében az egyik legnagyobb megkötözöttség. De a szabálykövetés lehetetlensége megmutatkozott, mert végsősoron nem tudtam ezt a törvényt sem megtartani: hiszen közben eljártunk bulizni, kavartunk lányokkal. Sose tudott igaz és teljes lenni, egészen a megtérésemig, amikor viszont Isten ezt áldássá formálta.
– Ha már a bulizás: tapasztalatból tudom, hogy egyetemista keresztény fiatalként sokszor nehéz eldönteni, hogy mi fér bele. Hogy lehet ezt jól csinálni?
– Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. És ez most nem valami farzsebből előrántott igeszakasz, hanem azt gondolom, hogy ha valakinek nincs arra szabadsága, hogy ne legyen semmi más az életében, kizárólag Jézus, akkor valójában nincs teljes szabadsága. Ha valaki azt érzi, hogy a szabadságát a bulikban vagy a világban kell megélnie, és nincs arra szabadsága, hogy ezt kizárólag Jézussal tegye, akkor az az ember valójában nem szabad. Ha ez a kizárólagosság megvan Jézussal, akkor már nem lesz nehéz eldönteni a hasonló kérdéseket és szabadságot talál az ember.
– Ez egy elég sarkos gondolat.
– Mert kizárólagos. Nekem ez volt a megtérésem egyik fő pontja. Személyes kapcsolatra vágytam Istennel, de tudtam, hogy ennek ára van. Ő már mindent odaadott nekem, tehát nekem is oda kell adnom mindent, ha azt akarom, hogy Ő teljesen az enyém legyen. Ennek a valósága engem is megrémített, mert amikor elmentem szolgálni, úgy gondoltam, hogy „Afrika, dzsungel, oroszlánok és ha hazajövök, akkor jöhetnek a bulik…” Csakhogy minden megváltozott akkor, amikor rájöttem, hogy Isten létezik. Hogy leszek szabad, ha, mondjuk, nem csajozhatok? Mi lesz így a bulikkal, szexualitással, alkoholizálással, a haverokkal? Isten rámutatott, hogy ha nekem ezektől függ a szabadságom, akkor ezekben a dolgokban nem szabad vagyok, hanem ezeknek a rabja vagyok. Nála viszont teljes szabadság vár: önzetlen, feltétel nélküli szeretet. Magamtól nem tudtam ezeket letenni, ezért kértem Istent, hogy Ő vegye el. Néhány hét alatt végül meg is szabadultam.
Az emberek próbálják ezt puhítani, csűrni-csavarni, de nincs köztes út. Van Isten, aki a teljes szeretet és szabadság, vagy a másik oldalon a sötétség.
– A Felház kapcsán sok kortársatokkal találkoztok, és jól ismeritek a problémáikat. Mit gondolsz, milynek „ezek a mai fiatalok”?
– Fantasztikusak ezek a mai fiatalok! Éhesek Istenre, nagyon nyitottak és keresik az igazságot.
– Pedig sokszor elhangzik, hogy nem érdekli őket semmi, csalódottak és már most kiégtek.
– Ki nem csalódott a világban? Ha valaki találkozik Isten valódi szeretetével, többé nem lesz ugyanaz az ember. Az átlag budapesti bulizós fiatalok, ha meghallják a valódi igazságot, akkor a legradikálisabb Jézus követőkké válnak, ezt nagyon hiszem. Ezért fontos, hogy Jézussal találkozzanak, ne valami emberi találmánnyal, mert akkor az csak beáll majd abba a sorba, amiből már így is kiábrándultak. A fél-evangéliumnál tud jobbat a világ, de Isten evangéliuma éles. A kegyelemnek is akkor van meg az ereje, ha ott van mellette az ítélet. Mert Jézus nem megítélni jött ezt a világot, hanem megtartani, de ahhoz, hogy ezt megértsük, látnunk kell, mi is az az ítélet, amitől Jézus megment minket. Ez Isten királysága, ennek demonstrálásaként pedig Jézus nevében imádkoznunk kell a betegekért, hogy meggyógyuljanak, szabadulást kell hoznunk a megkötözötteknek és merni kell prófétálni, ha Isten arra hív.
– A Felházban is ezt képviselitek, és talán pont ezért megosztó. Nem csak a nem hívők, de a keresztények között is. Érzitek ezt?
– Igen, és valószínűleg lehetne ezt jobban is csinálni. Törekszünk arra, hogy a Felház ne legyen megbotránkoztató, de igei értelemben megosztó legyen, mert Isten igazsága is megosztó. Elválasztja a jót a rossztól, szóval ebben az értelemben nem baj, ha éles, csak legyen igei, szeretetteljes és igaz. Megbotránkoztatni senkit nem akarunk.
– Gyakran kerül a média fókuszába a Felház. A Te személyed itt különösen érdekes, hiszen akár az alkalmaitok kapcsán, akár édesapád, (Orbán Viktor miniszterelnök – szerk. megj.) miatt, de sokan sok rosszat mondanak rád. Mindezt hogy éled meg?
– Van ennek egy nagyon erős szellemi természete, de egyszerű és világos instrukciók találhatók erre a Bibliában: „Áldjátok, akik átkoznak titeket”. Imádkozni kell azokért, akik támadnak. Emellett látni kell, hogy aki ezeket a negatívumokat kimondja, az magának árt, mert ha valami nem Istentől való negatívumot kimondunk valakire, az végső soron a mi életünkben okoz károkat. A másik, hogy nagyon sokan imádkoznak értünk, mi is imádkozunk egymásért, ami a legerőteljesebb védelem a világon. Emberi oldalról pedig, mivel én ebben nőttem fel, ezért nekem ez nem furcsa. Az, hogy most nagyon sokszor már nem édesapám kontextusában kerül elő a nevem, na, az nekem is új.
– Kemény lehet, hiszen ha van valami, ami érzékenyebb pont az ember életében, mint a család, akkor az talán a hite…
– Ahogy egyre gyakrabban az én arcom volt ott a cikkekben és már közvetlenebbé vált ez a fajta tűz, akkor előfordult, hogy meginogtam, és azon gondolkodtam, hogy most így hogy megyek ki az utcára? Ehhez azért én sem szoktam hozzá, de a lényeg az, hogy az ima működött itt is.
– Pont a nagy médiafigyelem, illetve az egyre nagyobb létszámú Felház alkalmaknak köszönhetően sokan figyelnek arra, amit mondasz. Pozitív-negatív kontextusban idézik, kiemelik, kiforgatják, szétszedik a szavaidat. Ez komoly felelősség. Nem ijesztő néha?
– Azért nem ijesztő, mert ennek a felelősségét egyre inkább a mindennapi életben is érzem. A hétköznapokban is rostálja Isten a beszédemet, ez is az növekedés része. Talán egy külső szemlélő nem venné észre, de Isten abba az irányba vezet, hogy egyre kevesebbet beszéljek. Azt mondja az ige, hogy minden fölösleges beszédért megítéltetik az ember. Persze a kegyelemben bízunk, de, hogy úgy mondjam, nekem nagyon sok bízni valóm van ezen a területen is. Sajnos sokat beszélek… de egyre kevesebbet. Ennek még az elején vagyok, nincs még annyi látható gyümölcse, de lassanként haladok, mert érzem a súlyát, hogy nem lehet akármit mondani.
– Akkor ennek gyakorlatilag nincs is köze ahhoz, hogy fókuszban vagy.
– Abszolút nincs, ez mindenkinek egyformán felelőssége. Ide tartozik az is, hogy te magadról miket mondasz ki. Régen simán kimondtam rossz dolgokat magammal kapcsolatban. Például egy futballpályán, ha hibáztam, akkor okoltam, szidtam magam, pedig ez egyáltalán nem kedves Isten előtt, sőt sértő rá nézve. És ez nem egy szabály, vagy megfelelési kényszer, hanem meggyőződésem, hogy ha szabadságban akarok élni, akkor Istennel egyetértésben kell lennem, gondolkodnom és beszélnem. Mert Jézus is csak azt csinálta és mondta, amit az Atyától hallott és látott. Persze nem vagyunk robotok és Isten nem joystick-kal irányít minket, de a Szent Szellem, aki bennünk él, el fog vezetni minden ilyen, és ehhez hasonló igazságra.